Babavarrás

Egy sötét novemberi estén gyûltünk össze elõször. Én „zöldfülûként” nagy lendülettel és tele önbizalommal érkeztem. Végülis gombot varrni is tudok, na meg pár nadrágnak is felhajtottam már az alját – igaz nem is lettek egyformák – és megküzdöttem már legalább száz lyukas zoknival és feslett melegítõnadrággal. Persze láttam már waldorf babát, de csak akkor tudatosult bennem, hogy itt bizony kemény munka következik, mikor megláttam a hegyekben álló gyapjút az asztalon.

Aztán nekiláttunk Ildikó útmutatásai szerint a munkának. Gyúrtuk, gyúrtuk a gyapjút, zsibbadt az ujjunk, de lelkesek voltunk, Ildikó pedig szigorú. Ennek eredményeként mintegy másfél órányi megfeszített munka után elkészült a babafej. Illetve akkor ezt gondoltuk – legalábbis én -, késõbb kiderült, hogy a babafej még egyenlõre beláthatatlan távolságra van tõlünk. Az elsõ este úgy indultunk haza, hogy a babánk már csõgézbe volt húzva és tudtuk, hogy kendõcskébe takarva jól el kell rejtenünk otthon a kíváncsi gyerekszemek elõl.

Még öt estét töltött együtt a babavarró csapat. Minden egyes mozzanattal közelebb kerültünk a babánkhoz és nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Megtanultunk nagyon óvatosan bánni vele, majd sokáig nézegettük, míg végül ránk mosolygott és kiderült, hogy a „gyapjúgombóc” melyik oldala lesz a babánk arca. Ettõl kezdve egyre inkább láthatóvá váltak a vonásai. Mindenki tisztában volt már azzal, hogy szõke vagy barna haja lesz-e, milyen színû lesz a ruhácskája és milyen a szeme színe. Az együtt töltött órák szinte elrepültek és bizony jópár éjszakát is kellett otthon még dolgozgatni titokban. De utolsó találkozásunkkor eljutottunk oda, hogy már csak a legutolsó simítások voltak hátra a babákon.

Rengeteget tanultam. Nem csak a varrásra gondolok, bár az sem haszontalan, hogy új és szép varrásformákat ismertem meg, hanem arra a jó érzésre, hogy létrehoztam valamit. Valamit ami szép, valamit ami örömforrás, valamit amit nagyon lehet szeretni…

Köszönöm Ildikónak és köszönöm a babavarró csapat minden tagjának, hogy utat mutattak és részesei voltak egy nem mindennapi kis csoda világra jöttének. Ez a csoda nálunk szent este született meg. Mert addig csak az enyém volt. Amikor azonban a gyermekek elõször magukhoz ölelték, már nem csak az én „mûvem” volt, hanem a családunk része lett. Egybõl megtalálta a helyét, mintha mindig is velünk lett volna.

Köszönjük…..