1-4. osztály tanterve

1. osztály

A Waldorf-iskola első tanéve a gyerekek azon lelki-szellemi és fiziológia tapasztalataiból merít, mely az óvodából kilépő és az iskolássá válni kívánó gyermek ébredő erőinek sokféleségéből bontakozik elő. Az egységes világképet a tantárgyak tömbösített és komplex mibenléte, az időbeli szervezettség és átláthatóság valamint az, hogy ez a sok és színes élmény kevés személyhez kötődik a tanulási folyamatokban, együttesen a biztonságérzetet, az otthonosságot kívánják megteremteni a közösen épülő új szokásrend kialakítása mellett.

Három fő tantárgy különül el, mely jól áttekinthető ívben vonul keresztül az éven: az írás-olvasás, a számolás és a formarajz. Az úgynevezett főoktatásban időszakonként váltakozva valósulnak meg 3-4 hetes korszakokban (epochákban). A tanévet az ismert iskolai szünetek tagolják.

A napi ritmust a főoktatás indítja, melyet egy nagyszünet beiktatásával a mindennapos gyakorlást igénylő tárgyak, a szakórák követnek. Játékos formában találkoznak kézimunkával, festéssel, mozgás órákkal, nyelvekkel és zenével.

Amellett, hogy az ünnepek az évkörben naponta formálják időszakból időszakba lépve át az évszakok egymásba fonódása mellett a tanítási napokat, mégis minden nap hordozza ugyanazt a ritmust a gyermekek számára, csak a foktatáshoz kapcsolódó szaktárgyak naponkénti mássága színezi át a hétköznapokat.

Az ebédet követően a kilégzés ideje következik, vagy hazamennek a tanulók vagy szabad játékban a napközis nevelő figyelme alatt várják meg szüleik érkezését.

A FŐOKTATÁS

Reggel, az osztálytanító kézfogással köszönti az osztályába érkező elsősöket, majd a beszélgetőkörben egymásra hangolódik az osztály. A padok széttolásával kezdetét veszi a ritmikus rész. Nagymozgásokkal, versekkel, dalokkal, az érzékszervek ébresztésével és összehangolásával a tanító megkezdi a főtantárgyra való figyelem játékos hangulatban történő koncentrációját. Az ezt követő része a főoktatásnak az epocha tárgyának, konkrét céljainak, feladatainak megvalósításában telik, mely a füzetmunkával zárul. A kétórás reggeli tanóra végső mozzanata egy népmese (kilégzés), mely jelzi a közös munka, a főoktatás végét.

ÍRÁS-OLVASÁS

A hároméves folyamat első évében, az első osztályban, a betűk terén az emberiség írástörténetének, kultúrfolyamatának korai szakaszának építőelemivel dolgozunk, a képíráson keresztül ismertetjük meg a magyar nyelv betűkészletét. Ezen belül is csak a nyomtatott nagybetűk világát. A képi gondolkodás és emlékezet alapvetésén és gyakorlatán keresztül jutnak el év végére a teljes abc megismeréséhez. Az olvasás élménye fordítottan történik a hagyományos módszertanhoz képest, hiszen a gyerekek nem az elvont jelekből absztrakt módon hívják elő a jelentést, hanem a meglévő vers- és szövegélményeiket látják jelek rendszerével összekapcsolódni.

SZÁMOLÁS

A számok világa mozgásvilág. Ebben kapnak segítséget kívül-belül otthonosan mozogni. Az egység szemléletén keresztül ismerkednek az első iskolásévben a gyerekek a négy alapművelettel. Kiindulási szempont minden esetben egy szám, melynek létrejöttében jut fontos szerep az alapműveleteknek, melyek elvégzéséhez a számmanók nyújthatnak segítséget. A húszas számkör ad alapot és biztonságot és időt a biztos begyakorláshoz. A becsléshez, a számfogalom és a számsorrend kialakításához látható mozdulatokat eszközöket használnak a tanítók. A római számok segítik a számok írott bevezetését, majd az arab számok területén rögzül a megszerzett ismeret.

FORMARAJZ

A harmadik főtantárgy rendkívüli szerepet játszik abban, hogy a gyerekek az írásolvasás és számolás epocháikon, valamint a későbbi évekre nézve a többi tantárgy füzetben történő értékes, esztétikus és művészi megjelenítéséhez megfelelő készségeket fejlesszen. A térkoordinációs rajzos, nonfiguratív elemek rendszere a gyerekek eszközhasználatát (viaszkréta, ceruza, stb.) és térbeli rendezőképességeinek fejlesztésére irányul, mely nem csak a rajzos feladatok értő és minőségi kivitelezésében valósul meg, de az íráskép, a szám és betűformálás alapjait is támogatja. Nagymértékben szolgálja a szemkoordinácó feladatvégzéseit, a másolást, vagy éppen a vertikális információnak a horizontálisba adaptáló feladatvégzését. Mindezt mindig egy lánctörténetbe ágyazva, mesés formában élik át a gyermekek.

IDEGEN NYELV

A nyelvoktatás azon időszakában vagyunk, ahol a gyermek utánzóerejét megragadva dolgoznak a tanítók. A nyelv zeneiségében, hangulatában igyekeznek megmeríteni a gyerekeket versekkel, dalokkal, körjátékokkal. A ritmus és az élő szó igyekszik lenyomatot hagyni a gyermek lelkiségében a nyelvtanulás korai éveiben, ahol a tanító csak elvétve szólal meg az anyanyelvükön.

KÉZIMUNKA

A tevékenységek sorában az egyik legfontosabb tantárgy. Alapvetése a pedagógiának, hogy cselekvővé tegye, s ráadásul hasznos cselekvővé a végtagokat. Az ujj- és kézgyakorlatok, mondókák felvezetése után a szakórán megkezdődik a munka. Az akarat láthatóvá tétele a tevékenységben puha anyaggal (gyapjúval), első osztályban a két fa tűvel történő kötésben valósul meg. Elkészítik hangszerükhöz a saját furulyamanójukat, székükre az ülőpárnájukat.

ZENE

A zene mintegy teljességében áthatja valamennyi tantárgyat. Nincs olyan tanulási felület, ahol a gyerekek ne kapcsolódnának az éneklés vagy a hangszeres játék önfeledt örömével a tananyaghoz. A találkozástól a nap végi elköszönésig énekszó veszi körül a gyereket. Hallás útján, utánozva kapcsolódnak a tanítóhoz. A dalok a pentatónia világában, az áramló dallamok világában az egység és harmónia érzetét adja a gyerekek számára. Hangszeren már az első félévben megkezdik tanulmányaikat kis pentaton furulyájukon, mely kísérőjük lesz három éven keresztül.

FESTÉS

A három alapszín adja meg a hangulat alapú festéshez. Nem formákban nyilvánulnak meg a lapon a tanító meséjének következtében a gyerekek lelkében keletkező személyes élmények és érzések. A nedves lapon, víz alapú festékkel dolgozva a belső képek áramló minősége tud a papíron megjelenni, ahol a kontúroknak, formáknak nem is ad lehetőséget ez a vizes alapú technika.

MOZGÁS ÓRA

A legharmonikusabb mozgás a séta. De a gyerekek természetesen ennél többre vágynak. Sok mozgás veszi őket körül. Azt mondhatjuk, hogy a gyerekek kis túlzással mindent a mozgáson keresztül vesznek fel az iskolában. A tornaóra alapvetése a kimozdulás, nem a négy fal közé szorított testedzés, hanem az egység, a végtagok, a keringés, a légzés nagymozgásban, történettel átitatott harmonikus formája.

Másodikosnak lenni…

A világ úgy változik meg a nyolcéves számára, mintha elveszítené tökéletes egységességét, ám a következő pillanatban ráeszmél, hogy ugyanazt látja, csak a másik oldalról. A gyermek lelkiségét az ellentétekben játszó mindenség ébreszti fel. Az egyre növekvő szélsőségérzetekben a gyermek hamarosan örömteli játékkal kezd építkezni, a folyamatokat pozitív értelemben véve. Hogy árnyéka van a tárgyaknak, a gondolatoknak, az érzéseknek, s mindennek, ami él és mozog. Hogy az élő és élettelen dolgoknak tükörképe, visszfénye keletkezik égben s földön, de nemcsak a természetben, hanem az emberi tekintetben és lélekben is. Angyali és ördögi erőkkel van kibélelve a világ a gyermek érzületében, ami mindkét partról nézve hasznos és szükségképpen átélésre méltó. Játékos és örömteli végletek közt lüktet a gyermek lelkisége. A kettősségek, a kétségek időszaka ez, melyet az iskolai folyamatok ügyesen ragadnak meg a tantárgyak segítségével. A tanulók azt érezhetik, hogy tanítóik ugyanazt játszák velük, mint ami az ő lelkükben lezajlik, éppen ezért a tekintély tisztelete tovább növekszik az őket tanító felnőtt irányába. A mesék, történetek iránytűje az egymásnak feszülő lelki minőségeket felvonultató állattörténetek, fabulák felé fordul, valamint a valóság és a mese határán húzódó legendák felé. A szentek életének eseményei során felragyogó fordulatok gyógyító erőként hatnak a lelkükre. A hétköznapi esendő földi ember folyamatos küzdelme, átalakulása, mely az önzés, a földi örömök megélése helyett a mások irányába megmutatkozó alázatos és önzetlen szereteterőket kezdi kibontakoztatni.

A nyomtatott nagybetűk ellenpólusaként megtanulják a nyomtatott kisbetűk rendszerét, de ez már nem egy évet ölel fel, hanem mindössze két epochát. A nyelv kifejezőerejének alkotóelemeire egy mélyebb betekintés történik: a mássalhangzók és magánhangzók szembenállása. A hangzók szétválasztása egy materiálisabb külvilágot és egy bensőséges, érzésekkel teli világot nyitnak ki a számukra. A hangzók keletkezése, kifejeződése a nyelvben, a szavak és a mondatok rejtélyeiben önmagukra ismernek. A találós kérdések ruhatára kedvenc öltözékükké válik. A páros-páratlan számok polaritása és tulajdonságaik a műveletek és szabályszerűségek viszonyában mind a másodikos gyermek lelkiállapotával találkozik. A százas számkörig tágított figyelem felfedezi a nagyobb léptékű ritmusokat, s egyben a számukra nyíló és felfedezhető világ allegóriája is.

Az egyik pillanatban hangorkánként süvít ugyanaz a gondolat, érzés és tett, amely a következő pillanatban már ölelő és oltalmazó csendesség lepleként borul rájuk. A másodikos gyermek lendületben van: ugrik, gördül és fut, megállíthatatlanul és fáradhatatlanul. Mozgásában, beszédében és érzéseiben állandó változással és indokolatlan hirtelenséggel váltakozik a gyorsaság és a kimért lassúság. A versek, mondókák és dalok ezt az életérzést ragadják meg a tanításban. Előszeretettel bújnak az állatvilág különféle képviselőinek bőrébe, utánozzák hangjukat, mozgásaikat, szokásaikat. Rajzaikon, festményeiken mindezek megnyilvánulását találjuk. Az egymással keveredő színek a festőlapon a különböző lelkiállapotok és gondolatok, akarati megnyilvánulások színekben láthatóvá váló eseménye, mely a lélek, a lelki minőségek megnyugtató és gyógyító erejű tükre. A tanító meséje továbbra is a kiindulópontja a festés folyamatának, de a színek ütköztetése már a gyermek szabad választása. A formarajzban a tükörformák rajzolásával nemcsak az egyensúly, a harmónia kialakítása dolgozik a készségek területén, hanem a gyermek megélheti a kreatív és formaképző erőinek aktivitásával önmaga akaratának és formaerőinek fejlődését is.

Harmóniakereső tevékenysége pedig az egyszerre két kézzel rajzolt tükörforma összetett figyelemorientációja.

A kéz továbbra is dolgos és hasznos. A kötőtűk eddig mindkét kezet egyszerre ugyanazzal a feladattal látták el első osztályban – látszólagosan –, most azonban a lusta kötést felváltja a sima-fordított szemek létrehozásának osztott és nehezített kihívása – ellenkező irányú gondolkodás, figyelem. A horgolás tevékenységének bevezetése pedig mind jobban különválasztja a figyelmet hol az egyik, hol a másik kézre fókuszálva. Ceruzatartó és állatfigurák készülnek, mint használati tárgyak.

A gyermekek éve továbbra is a három fő tantárgy köré épül, melyet a szaktantárgyak ugyanazokkal a pedagógiai elemekkel szövik át, amelyet az osztálytanítók építenek a munkájukba, mégis pillanatoknak tűnő idő alatt reppen el, mert egyszerre álomszerű és valóságos, ami a gyerekekkel történik. Szinte észre sem veszik, hogy egy olyan világ küszöbéhez érkeznek, melyet átlépve nincs visszaút, csak előre, új erőkkel, érzésekkel és gondolatokkal felvértezve.

Harmadikossá lenni…

Mozgalmas és rendkívül színes év a harmadikosok útja. Annyiféle epocha veszi körül a harmadik évfolyamot, hogy nincs még egy iskolaév, mely ennyi különböző tantárggyal ápolná a nagy lelki változásukat. Nem véletlenül.

Fontos állomásához érkezik a gyermekfejlődés. Egy sérthetetlen és érinthetetlen biztonságérzetből, melyben ugyan a jó és rossz küzdelme már jelen van, mégis kerek egész minden, lassan kirekesztődik a gyermek. Lelki és fizikai fájdalommal jár, ezernyi kérdéssel, észrevétellel önmagáról, másokról és a világról. Egy paradicsomi állapot nyugalmából zökkenek ki a kilencévesek, egy olyan világ tárul eléjük, mely mindig is a részük volt, de lassan ettől kezdik elkülöníteni magukat. S ez a felismerés egy új lelki minőséghez vezet. Minden epocha ennek a nyugtalanító érzésnek a feloldásán fáradozik.

A számolás területe a gyerekeket a mértékegységek felé tolódva segíti a fizikai világban nyíló terek, távlatok, nehézségek mérésével. A kezek folyamatosan le vannak kötve, kézimunkaórán egy használható, saját sapka gyarapodik, jelezvén, egy puha kapcsolat marad a gyermek és az ég között.

Külön mesterségek epochával – igazi mesteremberek, műhelyek látogatásával – az embernek azt a minőségét hívjuk segítő elemként a gyermekek lelkiségéhez, mely megmutatja az embert, azt az embert, aki ahhoz, hogy a földön önmaga tudjon boldogulni, ahhoz eszközöket, használati tárgyakat kellett készítsen. Legyőzve ezzel magára utaltságát, s felfedezve bensőjében azt a rejtett képességet, melyet mindig is hordozott magában születése óta. Az Ószövetség történetein keresztül, egy egyetemleges égi rendből származó földi létet segítő törvényt közvetítenek a teremtés és az emberiség eseményei. Ezekben a történetekben ott van az esendő ember, aki eltéved, hibázik, talpra áll a csapásokból, a nehézségeket igyekszik megoldani, boldogul, ha magára marad, tud bocsánatot kérni és megbocsájtani. Az Ószövetség meghatározó alakjai példaértékűek ebben a nehéz életkorban.

Az írás-olvasás területén a világtól és másoktól elkülönülő életérzésnek megfelelően a folyóírás bevezetésére kerül sor. A mondatfajták és a szófajok elkülönülése is ebben az életkorban aktuális, mely a beszéd, a nyelv cizelláltságának felfedezését igényli.

A zene világában felébred a lelkükben a hang mellett a hangzat világa, a kánon együtthangzásában megjelenő összefogás, az együtt, de máshogy érzete, mely akusztikai minőségben ápolja a lélekkülönbözőségben megnyilatkozó bizonytalanságot. Mindemellett az egyéni hangszerválasztás időszaka is ez. A gyerekek tanáraik segítségével az egyéni fejlődésüknek legmegfelelőbb hangszerre lelnek, s megkezdődik a kottaolvasás korszaka is.

A mozgások egyre több egyéni kihívást jelentenek. Érzik a különbözőségüket, s a szétválás mellett a legnagyobb feladat a visszatalálás, a csoport újrarendeződése, ha az egyén saját utat jár is. A tapintat, az elfogadás, az őszinteség erőinek ápolása a munka, a fogójátékok és a csoportfeladatok területén.

A „földreérkezés” ezen korai időszakában a földdel is elkezdenek tudatosan együtt lélegezni. Már nemcsak játék a föld, a sár, hanem egy újfajta együttélés része. A föld, mely valami újat tud adni, ha az ember „beszélget”, dolgozik vele. Ősszel felássák a kertet, melyet tavasszal beültetnek, gondoznak és a terményeket begyűjtik iskola végén vagy a következő őszön. Mihály-napon pedig hagyományosan búzát vet a harmadik osztály – egy marék búzát megörökölve az előző harmadik osztály aratásából –, melyet nyáron majd közösen a szülőkkel learatnak. Együttélés a földdel, melyet otthonának kezd érezni a gyermek.

A kezdetek óta szokás, hogy a harmadikosok használható, birtokba vehető építménnyel gazdagítják a felnőttek vezetése mellett az iskola vagy az óvoda udvarát. A kemence, melyben kenyér sülhet, a lugas, mely árnyat ad a melegben, a harangláb, mely órára hívja a gyerekeket, mind-mind azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek otthonuknak érezzék a földet, amelyet saját kezükkel, erejükkel és közösségi akaratukkal tudnak megteremteni.

Negyedikesnek lenni…

Azt, aminek magját harmadik osztályban elvetjük, annak gyümölcsét – részben – negyedik osztályban learatjuk. Rögtön a nyárban már összesereglenek a gyerekek és a kilencéves Mihály-időszakban elvetett búzát learatják, majd szeptemberben kicsépelik gabonájukat, hogy kenyeret süssenek belőle. A kis veteményesben beérett terményeket még betakarítják, hogy aztán átadják a következő harmadik osztály számára. De egy kevéske magot is megőriznek a betakarításból, melyet továbbítanak a vetni készülő, nyomukban lépkedő, újonnan a földre érkező kilencéveseknek. Aztán továbblépnek, továbbvándorolnak az eddig csak éppen, hogy megismert „földi szálláshelyükről”. Az egyre sajátosabb egyéni jellemvonások mellett a közösségi élmény formálódása (egyre bonyolultabb feladatokkal) továbbra is nagy szerepet játszik a tízévesek világában. A megnevezett és megismert világ –, mely a teremtés élménye és a megismert, megnevezett feladatokban, lehetőségekben eddig csak szendergett, – most egy kalandozó, önmagát és a környezetét is bebarangolni akaró érzéssé formálódik. Hiszen ami eddig belül volt, az most külsővé válva furcsa érzéssel szolgál. Én látom, én érzem, s nem úgy, mint mindenki, mégis együvé tartozunk. Rendkívüli a pillanat: a saját maga látószögéből kell birtokba venni a világot. Eddig csak közös szemmel tette, most a megismerés az önmagam és a köröttem levő térbe eddig meg nem tapasztalt élményével keveredik. Mennek tovább a negyedikesek. Akárcsak a kalandozó magyarok. (A magyar mondakör feldolgozásra együtt kerül sor.) Viaskodnak kívül-belül, kritikával és kérdésekkel illetik embertársaikat és a fölöttük magasodó tekintélyt – szülőt, tanítót egyaránt, nem azért, mert ördögivé lettek, csak ami a szívükön, az a szájukon. Az egymással és az istenekkel is hadakozó északi népek mitológiáját feldolgozva egyre inkább otthonra talál a lélek. S hozzá a távolság megszelídítésére és egyben átélésére, továbbá saját képességeinek megzabolázásával és finomításával az idő és a tér kapcsolódik össze bennük. Az íjászkodás a negyedikesek legkomplexebb élménye. Fegyelem és pontosság, a kilégzés és belégzés láthatóvá válik a felajzott íjban, mely elernyed, mikor a vessző átrepül téren, ahogy befogja a lélek azt, amit megpillantott. A nyílvesszők elkészítése, azok folyamatos gondozása a használat során, mint figyelem a tetteim fölött, hogy „vessző el nem veszhet” – akárcsak az ékezetek, apró nyelvi jelek az írás során –, számtalan lehetőséget hordoznak a nevelés és oktatás számára. A részletekre tagozódó világ, arra vár, hogy a gyermeki lélek újra egynek láthassa. Hiszen mindenki máshogy látja ugyanazt, alig vannak, akik ugyanazt és ugyanúgy (a kezdeti nagy és igaz barátságok kezdetének alapja ez), de mind ugyanabban a világban tevékenyek, ezért fontos a közös nevező kialakítása.

A törtek bevezetése és megélése a részek egymáshoz való viszonyában sokkal inkább lelki támasz, mind tantárgyi műveleti tevékenység. Nincs olyan nap, hogy valami ne csorbulna vagy törne el. A világgal elkezdődik az ütközés, a megütközés; benne az emberrel, így egymással is. A négy alaptemperamentum itt-ott már fellobban; s az állattanepochában a természettudomány első állomásaként az állatok bizonyos életterét, tevékenységre kialakult létformáit figyelik, melyek helyenként talán többet is mutatnak, mint az állatvilág jellemzője. Farmokat látogatnak a gyerekek, hogy ne elméleti tudásként éljen bennük, hogy ne csak a fantázia terén létezzenek ezek az ismeretek. Magaslesen csitítja magát a kis csapat, vagy egy solymászhoz látogatnak, máskor kisállatfarmra gyalogolnak. A maguk által választott állatokról szóló kiselőadásaik, egyéni megfigyelések, nézőpontok legelső szárnypróbálgatásai. Mindenképp egy központi gondolathoz vezet ez a szemlélődés, mely az embert jelöli ki rendezőelvként, hogy az ember mennyire egységes, mennyi mindenhez képes alkalmazkodni egyszerre, mennyi mindennek hordozója egyidejűleg azért, hogy boldogulhasson a földön.

A tájékozódási futás alapjaival is megismerkednek a negyedikesek, a térképhasználattal, hogy a körülöttük lévő ritmikusan változó, évszakokban és napszakokban megnyilvánuló világ milyen mélyen ott gyökerezik az emberben, s hogy kapcsolatuk erősebb, mint az gondolnák.

Szembetűnők a csoportosan hangoskodó tízévesek kisebb-nagyobb vegyes társaságai. Vagy azért, mert labdáznak, vagy azért, mert éppen harcolnak (területért, labdáért, bármiért), esetleg a pentatónia világába bele nem férő hangok, dallamok világa tör elő a hétfokú furulyájukon, vagy éppen azért, mert kezük közt helyet cserélnek az apró, a felnőtt szemszögéből jelentéktelennek tűnő részletei a világnak. A gyűjtőszenvedély ez, mely a kis világuk építésén fáradozik. Mindennél fontosabb a saját rendszerében elrakosgatott apró darabkákból összeillesztett világ, s lehetne-e hangosabb annál egy negyedikes, mint amikor örömében egy hiányzó rész a helyére kerül…