Fedezd fel ünnepeinket

A Waldorf-iskolák ünnepei olyan szertartások, amelyek a természet ritmusaira hangolva segítik a gyermekeket az élet körforgásának mélyebb megértésében és a közösség szellemiségének megtapasztalásában.
“Az ünnepek az év csomópontjai, amelyek a világmindenség szellemével kapcsolnak össze bennünket" – Rudolf Steiner

Mihály ünnepe nem csupán emlékezés, hanem egy aktív belső cselekvésre hívó pontja is az év körforgásnak🍂.
A bátorság és a benső erő megragadásának ideje, hogy a közelgő télbe ❄️, kellőképpen felvértezve magunk, egyenesen járva, majd félelem nélkül nézhessünk szembe a kísértő erőkkel.
Az égben felhalmozódó kozmikus erők ✨ is láthatóvá válnak a légkörben felvillanó égi tünemények által, meteoreső formájában.
A gyerekek a lelki tisztaság, a cselekedeteik jó irányba mozduló akaratát kis fehér kövek formájában összegyűjtik, és egy közös nagy mérleg ⚖️ egyik serpenyőjébe helyezik az iskola ünnepnapján.
Együtt, a csend ablakán át figyelik, lépésről lépésre a jó küzdelmét a sárkánnyal 🐉, a szemből érkező feladatok megtestesítőjének, a nagy fekete kőnek és a sok kis fehér kőnek egyensúlyt kereső néma tusáját.
Mígnem bekövetkezik, aminek történnie kell.
Aztán a csend ablakán felcsendül a Mihály-ének 🎶:
„A szívünk felébredt, világosabb lett a Nap, köszöntünk mi téged: Szent Mihály, te győzelem.”
A Waldorf pedagógia tizenkét iskolai tanévet gondoz. A kis ezüst kitűző is – mely az iskola szimbólumának kicsiny mása – ezt a tizenkettes misztikus számot hordozza a spirál alakban megjelenő nappal.
Az általános iskolai évek az osztálytanítótól való elköszönéssel érnek véget. Az általános és a gimnáziumi évek között van egy szűk határ. Az osztálytanító és az osztály elválása egymástól a Nyárünnepen történik meg, ahol minden fontos momentum összesűrűsödik egy szűk pillanatra. Ahogy a résztvevők, úgy az egész épület szép ruhába bújik, virág borítja az egész iskolát: az ajtók, a kerítés, az ablakok, az oszlopok, a harangláb…
Az iskolai harangláb, mely szólította éveken át a terembe a gyerekeket reggelente. Az osztálytanító egymás után megkondítja halkan a harangot, majd nevén szólítja – ezúttal utoljára – a tanítványait. Sorra kezét nyújtja ifjúvá növekedett diákjainak, ahogy nyolc éven át minden reggel tette üdvözlésképpen néhány kedves szó vagy kérdés kíséretében. A tekintetek összetalálkoznak, hogy az elmondhatatlant közvetítsék őszinte bizalommal. A különbség,
hogy mindez nem elzárva az osztályteremben, hanem a harangláb mellett történik, a szülők, nagyszülők, rokonok, osztálytársak, iskolatársak és tanárok jelenlétében. Ebből a kézfogásból viszont most nem az osztályterembe lépnek a tanulók, hanem kifelé, egy tágasabb világba induló ösvényre. Ahol a könnyes szemű családtagok, ismerősök, diáktársak és tanárok kánonban összeölelkező dala formál ösvényt. Mindenki énekel és sorfalat áll, s ahogy elhalad előttük lassan lépkedve a testét lelkét ünneplőbe öltöztetett nyolcadikos, még egy utolsó pillantást vethet reá mindenki, mielőtt az iskola nagykapuján tényleg „elballagnak”, s
kezdődik számukra a gimnáziumi élet. A kitűzőt a hetedikes diáktársak adják át emlékül, a Waldorf-csigát. Legvégül az osztálytanító neve ül fel a kis harang dallamára, melyet a hetedikes tanító szólít a búcsúzók, ballagók sorába, hogy ő is egy nagy lélegzetet vegyen, s útjára indulhasson…
Az emberlény az év körforgásának részese.
A Waldorf-iskolában júniusban, a János-nap környékén egy olyan ponton találkozik az iskolai időszak a nagy körforgás eseményeivel, amikor is a kilégzés és a belégzés egy tündöklő, fényes és örömteli állapotban hirdeti, hogy az ember és a kozmosz köszönti egymást. Az iskola elcsendesül hamarosan, mindenki magával viszi s átformálja a nyárban, amit az évben összegyűjtött. A Nyárünnep terített lakomaasztalkái, a virágba öltöztetett iskolaépület, a
vidám udvari játékok, a hagyományos tűzugrás szinte feledtetik, hogy a gyerekek és a szüleik átveszik a tanévről szóló bizonyítványokat. A szöveges értékeléseket a szülők viszik haza, a
gyermekek bizonyítványverssel gazdagodnak. A vers, mely a tanítótól a tanítványnak szól, mely a gyermek lelke kincseit ragyogtatja fel és annak feladatait segítve lüktet a sorokban,
cseng a rímekben, formálódik megélhető képpé. (A hagyományos iskolarendszerben ez az esemény a tanévzáró.) A kisebbek színes szalagfonással, énekkel ünneplik a nyár beköszöntét.
A lélek önfeledtté válik a frissen nyírt fű illatának fergetegében a szabad játékokban, melyeket szülők segítenek az udvaron kicsiknek és nagyobbaknak. A lakomán mindenki felfrissül, boldogan beszélget, nevet. A szülők dobcsoportjával körülölelt János-napi tűzugrás pedig egy régi mozzanata az ember és az ég kapcsolatának. Az iskolások, tanáraik és szüleik – persze csak akiben elég mersz van – együtt vesznek részt a testet, lelket megemelő eseményben.
A Waldorf-iskolák harmadik osztályának egész évét meghatározza a rengeteg munka és tennivaló. A házépítés, a kertművelés, a mesterségek tevékeny megismerése mellett az egész évet átíveli a búza útjának követése, amelyet a vetéstől az aratásig kísérünk ezen az osztályfokon. A vetés után tavasszal rátekintünk szépen zöldellő búzatáblánkra, majd amikor már mindenki a nyár örömeiben úszik, az osztály még egyszer találkozik a beérett táblánál és elvégzi az aratás fáradságos munkáját. A cséplés és szelelés, illetve az őrlés már a negyedik osztály feladata. A kicsépelt magokból egy jó maréknyit átadunk a következő harmadik osztálynak, hogy keverjék az elvetendő búzájuk közé, és az elkészült lisztből kerül a Szent Márton ünnepen sütött kenyerekbe. Így láthatjuk az élet körkörös mozgását és az újjászületésben megjelenő változásokat.
A kilencéves gyermek lelkiségében átéli a paradicsomi kiűzetés élményét, ezért fontos, hogy megsegítsük őket ebben azzal az élménnyel, amelynek előképe ott dolgozik bennük: az ember találkozása az anyagi világgal. Segítenünk kell, hogy megtalálják az emberi kéz alkotó munkájában rejlő szabadságot. A búzavetés az ószövetségi ember munkájának ősi képe, amelyet kézzelfogható valósággá emelünk azáltal, hogy a gyermekek a maguk fáradságával tapasztalják meg azt.
Az adventi időszakban kerül sor a Waldorf óvodában és az iskolában is az Adventi kert, vagy spirál-járás eseményére. Ez a bensőséges ünnep egy csodálatos mélységű ráhangolódás az
ünnepre.
A padlón fenyőágakból formált óriási spirál fogadja a gyerekeket.
A teremben csönd és félhomály van. A fenyőág-spirálút közepén egy nagy gyertya ég.
Amikor a gyerekek – tanítójuk kíséretében – ünnepi csöndben belépnek, ez az egy nagy gyertya világít. Leülnek, énekelni kezdenek, majd egyenként elindul egy-egy gyermek,
kezében almával, melyben kis fehér gyertya áll. Végigmegy az úton a spirál közepéig, s ott a nagy, égő gyertyáról meggyújtja a saját kis gyertyáját, majd a kifelé vezető úton leteszi a földre. Mire mindenki elhelyezte kis gyertyáját egy csillagra, kivilágosodik a terem. A spirális út járása közben az úton lévőt társai az adventi dalokkal kísérik, várakozással, csönddel, tiszteletben tartva az egyéniségét.
Mit élhet meg az, aki végig megy ezen a spirális úton?
Az emberi aktivitás lényegét: ha az ember elindul és halad befelé – azaz nagy figyelemmel tanul, dolgozik, elmélkedik – odabent fényt talál. Ez a fény közös, mindenki számára megtalálható. A megtalált közös lángról meggyújthatja a saját fényét, és azt kihozhatja a többieknek, azaz: nem rejti el magának, hanem odaadja a közösségnek, hogy ezáltal egyre melegebb és világosabb legyen azon a helyen, ahol éppen vagyunk. Életutunk újrajárása ez.
Visszatekintés a születésig.
A kétirányú mozgás (befelé, kifelé) kétféle lelkierőt mozgósít:
– a befelé tartó úton egyedül, magunkban kell megtalálni utunkat a fényhez.
– kifelé ezt a fényt a többiek fényéhez adjuk, hogy része legyen az együttes, közös fénynek.
Így jelenik meg individuális és szociális vonás egyetlen szimbólumban, ami az egész emberiség fejlődésképe is: először individuális lényekké válunk, hogy aztán saját belső akaratból, egyéni képességeinket a közösség számára rendelkezésre bocsássuk.
Az adventi kert szimbólumai:
Alma: bűnbeesés- jó és rossz tudása együtt, termékenység, a kis Jézus kezében megjelenő alma a megváltás, a béke és harmónia gyümölcse.
A kis gyertya (az almában): az ember Én-je.
Nagy gyertya a spirál közepén lévő: a Krisztusi Én, a kezdet.
Fehér liliom: a tisztaság szimbóluma, a kinyilatkoztatás, az égi ártatlanság, a kezdet virága.
Kék lepel: Mária köpenye.
A spirálban benne van az élet körforgása, a lélek átalakulása, az örök újrakezdés. Íveinél ott a visszatérés az előző fázishoz, miközben egy új, magasabb szinten folytatódik ugyanaz a motívum. Újra és újra ugyanaz, de mégis mozog, változik, halad előre, fejlődik.
A kívülről befelé vezetett vonalban ott van a bezárulás, a külvilágtól visszavett energiák, a befelé figyelés, a megérkezés.
A belülről kifelé vezetett csigavonal a kiáradást, lendületet, a nyitást, az újjászületést jelzi.
Facebook Instagram Youtube