(gyerekek, szülőtársak és egy osztálytanító szemében)

Mesebeli, rongyosra taposott hétmérföldes csizmák sorakoznak az első osztály terme előtt. Hét évnyi hosszú út van mögöttük manók, tündérek varázslatos világán boldogan, tevékenyen bolyongva keresztül (a Waldorf-óvodán át), hogy elértek a Waldorf-iskola héttornyú palotájának bejáratához. A fizikaiban lakó erők felkínálják magukat a léleknek, a hétéves tanulni akar. De vannak körülöttük más hősök is, hiszen nem csupán ők vándoroltak éjjel-nappal, hanem a szüleik is, csak kicsit másféle ösvényeken, csapásokon aggódtak, segítettek, küzdöttek és fejlődtek, míg elvezették egymást egy új, felfedezésre váró birodalomba. S ott van még valaki, aki ott van közöttük, az osztálytanító, aki megint más akadályokon, próbatételeken, kalandokon keresztül érkezett közéjük. Együtt vannak, de igazán. Fogják egymás kezét. Mindenki mindenkiét. Mindenki a nagy kör részese. Gyerekek, szülők, tanító. Minden nap. S megnyugvással tekint a szülő a gyermekére, aki sugárzó szemekkel issza a tanítója szavait, vigyázó és segítő tekintetének fényében melegszik egész nap. A szülőt ugyanaz a bizalomból és szeretetből megformált megnyugtató érzés tölti el, ami a gyermekét is. „Jó itt lenni. Vigyáznak rám. Mindenki barátságos. Mindenki rám figyel.” A kis elsősök felnéznek a tanítóra és a nagyobbakra, s közben az az érzés törölgeti homlokukat, hogy „úgy érkeztem meg, hogy egy óriás vagyok, s most a legkisebbnek érzem magam”. De ami a legkülönösebb, hogy „úgy tapasztalom, más lettem, mióta átléptem a virágkapun, valami megváltozott bennem”, a szivárványszínű illatos virágkapun, mely az iskolába engedett lépni. S az osztálytanító is gyűjtötte hét évig az erejét, hogy majd a tanítványok és a szülők szemébe pillantva megérezze azt a pillanatot, amikor indulni kell, együtt. Mindenki azon dolgozik, hogy a hétmérföldes csizmákba bújva elinduljanak a világ felfedezésére, türelemmel, egymásra mindig támaszkodva, fel sosem adva az előttük tisztán lebegő célt. Napról napra távolabbra merészkedve. Hasznos tevékenységbe bújnak a kezek, a lábak, a test minden porcikája; a tanítvány tanítójától tanul kötni, rajzolni, furulyázni, festeni, anya, meg apa és a nagyszülők a gyermeküktől, unokájuktól. S a rendkívüli órákban (szülői esteken), mikor a gyermekek pihennek, a tanító és a gyermekek szülei térképészkednek kicsit, belenéznek a megtörtént eseményekbe, s a jövőbe, hogy mit, miért érdemes holnap, holnapután együtt tenni. Átélik az elmondhatatlant (kipróbálhatják a ritmikus rész játékait), végig követik az addig megtett ösvények élményeit. S ezeknek a beszélgetéseknek és találkozásoknak az alázat és a kölcsönös tisztelet a forrása.
Mindenki újjászületik ebben az évben. (Hét esztendő telt el a születés óta, s hétévente, mintha újra nagyot dobbanna a szív, és egy új burkot növesztene az emberfia.) Elsősnek lenni a Waldorf-iskolában határozottan születésnapi élmény – egész évben; gyermeknek, szülőnek, tanítónak egyaránt. Mert ünnep a környezet minden felvillanása, mely a mindinkább összecsiszolódó osztályegész körül lélegzik. Mert jó újra megélni a már ismert dolgokat, s jó megélni azt, amikor elsőként találkozik a tiszta érintetlen gyermeki lélek a világ rejtett kincseivel a betűk országában, a számok birodalmában. „Eddig is ismertem a számokat, de most már tudom, mert megtanultam az iskolában.” A felfedezés varázsa az övék, a kísérés, a miénk. A dolgunk, hogy elvezetjük s felkészítjük őket a nagy találkozásokra. S ott állunk, hogyha néha félve hátra pillantanak egy-egy bizonytalan pillanatban, ám akkor megnyugodhassanak s erőt meríthessenek abból a tényből, hogy látnak minket, hogy bízunk bennük. Akkor a tanító vagy a szülő csak megemeli a kezét, s a gyermekben benne mozdulunk mi, a felnőtt. Az akarat egy láthatatlan aranyfonálon összeköt minket. Az akarat, az iskolázott akarat, mely naponta gazdagodik erőben és minőségben érzelmi, értelmi és tevékenységi környezetben.
Szól a furulya, készülnek a kötések, táncol az ecset és forog a kréta, az érzékszervek kinyílnak a világra, mintha egy palota valamennyi ablakát egyszerre nyitnánk fel, és ami a birodalomban történik, az ezer szemszögből látszik, s ez mindenkit jó érzéssel tölt el. Minden ablakból ugyanaz látszik, és mégis más. De mindenkinek van lehetősége innen is, onnan is rácsodálkozni. S ki szabad szaladni a csodához a kertbe, száz és száz ajtón, újra és újra. Nem egyetlen ablak van a palotán, amiből látni kell a varázslatot, nem egyetlen ajtó, melyen tülekedni kell kifelé, és csak a leggyorsabb, a legerősebb ér oda; mindenkinek van ideje látni, megérkezni és befogadni ez élményeket. Mindig együtt, egységben, mégis individuálisan. Nyoma sincs a vágtató napoknak, mintha minden kétszer, háromszor annyi ideig tartana, olyan, mint egy utazás az Óperenciás-tengeren. Végtelen idő, a gyermekek szemében. De a tanító és a szülő pontosan tudja mennyi az annyi, és mikor érkezünk. Korszakokban, epochákban mérhető az idő, négy hét az egy nap. Van idő mindenre, van idő tanulni, a képek titkaiból kifejteni a nagybetűket, melyek lassan összefonódva a kezdeti íráshoz, olvasáshoz vezetnek. A számok egymáshoz való viszonyát, az egymással történő szociális kapcsolatait (a műveleteket) megismerni. Mindig játszva. Mert a játék a legszorosabb és legtisztább együttműködésre szólítja a lelket. Nem lehet csalni, a szabályok azért vannak, hogy a játék az öröm kacagó lugasába vezesse, s megtartsa ott a gyermeket. Közben az illatokon, a színeken, a hangulatokon keresztül magába szívja észrevétlenül a tapasztalatot, a tudást. A játék nem könnyű, de egy elsős kisdiák nem is ezért érkezik reggel az iskolába tíz centivel a föld felett, hogy könnyű legyen, hanem azért, mert valami újat akar megtudni a világról, szeretné kipróbálni benne erejét, ügyességét, a játékszabályokon (az iskola, az osztály szokásrendszerén) belül.
Drámai pillanatok… Igen vannak kiélezett helyzetek, de ezek nem a könnyekről szólnak. Hanem arról az örömteli pillanatról, hogy egy gyermek felülkerekedett-e egy kisebb vagy nagyobb sárkányon. Mert az tanulásról és ügyesebbé válásról szól. Akár együtt éltük meg, akár magányosabban. De sosem elveszve, sosem elhagyatottan. A Próbatételek elérkeznek mindenkihez. Gyermekhez, szülőhöz, tanítóhoz egyaránt. De mindenki felkészült, és együtt minden könnyebb. Nem egymás helyett küzdünk, hanem azért, hogy a másiknak elég ereje, bátorsága és ügyessége legyen. A legszebb drámai pillanatok év végén jönnek el, mikor: „gyönyörű drámát ír a tanítónk”, mikor „látom a gyermekemet a többiek közt együtt énekelni, beszélni”, mikor látja a tanító, hogy egyek lettünk a közös feladatokban, tevékenységekben, egy osztály vagyunk.
Mire elérkezik a tavasz, a gyerekközösség kialakítja az új kapcsolatokat, a saját szokások egységbe terelik, s úgy mozog a világban (tanórán, kiránduláson, ünnepen), mint egy összeszokott hal- vagy madárraj. A szeptemberi nagy kérdések szülői részről, hogy „biztonságban érzi-e majd magát gyermekem”, „mi lesz a feladatom szülőként?”, hogy „megtérül-e az a sok befektetett munka és energia?” nyugvópontra kerülnek. A gyermekközösség is pillanatok alatt megválaszolja saját, ki nem mondott kérdéseit „találok-e új barátokat?” vagy „meg tudom-e csinálni a feladataim?” avagy „leszek-e olyan ügyes, mint a többiek?”. A tanító pedig csak nézi, gyönyörködik – miközben a tanév egyetlen hosszú napba zsugorodott élményként telíti -, s látja a tekintetekben, a mozdulatokban, hogy mind a szülő, mind a gyerekközösség összeállt a jövőbeni kihívásokra. Tudja, ki, mit tett azért, ahol tartanak, s a felelősség a nyári szünetben sem múlik; sőt, kezdetét veszi az intenzív munka, mely a hétmérföldes csizmák csapás vonalát a következő évben az ellentétek birodalmába tereli majd.