Interjú Háklár Péterrel

Az elmúlt években nem nagyon fordult meg a Perint partján olyan diák vagy tanár, aki ne hallott volna a Háklár Bandáról, illetve annak oszlopos tagjáról, iskolánk korábbi diákjáról, Háklár Péterről. Peti az elmúlt időben sokfelé járt, az élet számos területén kipróbálta magát, így hát bőven volt mit kérdeznem arról, hogy milyen volt és milyen lett…

-Szia Peti, hogy vagy, mivel foglalkozol mostanában?
-Most épp egy nagyobb változás volt az életemben, mivel elkezdtem felkészülni egy nagyobb lépésre a zenével kapcsolatban. Igazából ez olyan, mint egy felvételi-felkészülés – úgy érzem, most jött el az ideje és később megbánnám, ha most nem vágnék bele. Szóval, most egész jól vagyok, megvan a célom, tudok készülni, van valami, amivel érdemes foglalkoznom.
-Merre sodort az élet az érettségi után, mivel foglalatoskodtál?
-Én már érettségi előtt tudtam, hogy én egyből nem szeretnék egyetemre menni, nem volt olyan irány, amely annyira motivált volna, hogy 4-5 évet tanuljak. Viszont egy kicsit szerettem volna kilépni a waldorfos világból és kipróbálni magamat a „valóságban”, így hát tetőfedőknél, ácsoknál kezdtem el dolgozni, amely a 12.-es évesmunkámhoz is kapcsolódott. Ezt követően az építőipar más területeit is kipróbáltam, saját projektjeim is voltak, majd dolgoztam egy kertészetben és készítettem bútorokat is. Dolgoztam a veszprémi érseki palota felújításánál is, farestaurátorok mellett – ez volt az első munkahelyem, ahol igazán jól éreztem magam, mivel mindig is szerettem fával dolgozni. Nem sokkal ezután kezdtem bele az említett zenei felkészülésbe, ami persze mindig ott volt az életemben (áprilisban lesz 10 éves a Háklár Banda…), viszont csak most jutottam el odáig, hogy komolyabban szeretnék foglalkozni vele.
-Az elmúlt években tehát nagyon változatos tevékenységeket végeztél, de talán kiemelkedett a kézművesség, valamint a fával való foglalatoskodás. Hogyan és mikor kezdtél el ez iránt érdeklődni?
-Ez érdekes kérdés, mivel eleinte nem volt annyira sok közöm a témához, azon kívül, hogy édesapámmal építgettünk ezt-azt. Aztán 12.-ben egy zenei témából szerettem volna tartani az évesmunkámat, ám, mivel már nyolcadikban is hasonló volt, végül nem tarthattam. Azonban pont ezzel egy időben kezdett el érdekelni a klasszikus eszközöket használó ácsmesterség – ekkor kezdtem el foglalkozni vele, és azóta megmaradt.
Sokan tudják rólad, hogy a zene már régóta kísér téged az életedben.

-Mikor, hogyan kezdtél el érdeklődni a zene iránt?
-A Waldorf-iskolának eleve része a zenetanulás, amit én nagyon támogatok, viszont amikor harmadikban dönteni kellett, hogy sport, vagy zene, akkor én először hegedűre kezdtem járni. Összesen 6 évig jártam így a Zeneiskolába, ám 5-6. osztály környékén realizáltam, hogy én inkább gitározni szeretnék. Pár hónapig jártam tanárhoz, de annyira érdekelt, hogy azóta magamtól tanulok. Később az iskolai közös zenélések és különböző projektek, majd a Háklár Banda még jobban meghozták a kedvem a tanuláshoz. A legtöbb dolgot magamtól sajátítottam el, így egy-két elméleti dologban van lemaradásom, ezeket próbálom most behozni.
-Megtudhattuk, milyen izgalmasan alakult az életed az érettségi óta. Hogy érzed, tudtál építkezni azon értékekből, amiket itt, a Waldorfban kaptál?
-Abszolút. Úgy érzem, folyamatosan a hatása alatt vagyok, tudat alatt is. 13 év, plusz óvoda azért hosszú idő, így ezek az értékek beleivódtak a személyiségembe. Viszont vannak nehézségek is – nagyon jó osztályközösségek alakultak ki nyolcadik előtt és után is, szinte már család-szintű közösség lettünk és én azóta is ezt keresem. Megvan persze azóta is, de már mindenki a saját útjára ment, így nem lesz olyan intenzív soha. Ennek a hiánya tehát ott marad negatívumként. Szerintem az, hogy közösségekben gondolkodjunk, egy nagy hiány ma a világban, egy fontos érték kéne, hogy legyen. Az élet egyes területin ettől nagyon különböző értékeket képviselnek, így, ha te át tudsz ezekből adni, abból nagyon jó pillanatok születhetnek.
-Van valami olyan az életedben ezen kívül, amiről tudod, hogy a Waldorf miatt lett olyan, amilyen? Amit az iskola változtatott meg.
-Mi itt megtanultuk, hogy minden ember más, és pont emiatt, minden embernek más lesz az útja. Sok helyen tapasztalom azt, hogy az emberek hajtanak az érettségiért, aztán utána egyből tanulnak tovább, elmennek egyetemre. Meg akarnak felelni az elvárásoknak, miközben, ha megpróbálnának magukra hallgatni, lehet, máshogy döntenének. Hozzánk, a Waldorfba nagyon sokszínű emberek járnak, akiknek a tanárok is hagyják, hogy önmaguk legyenek, ami szerintem sok helyről hiányzik.
-Említetted, hogy komolyabb szintre szeretnéd emelni zenei karriered. Milyen, hosszabb távú tervekkel rendelkezel a jövőre nézve?
-Elsősorban az említett zenei továbbképzés van most bennem, de persze benne van a pakliban, hogy nem nekem való, ebben az esetben ott van az asztalos szakma. A mai világ nagyon széthúzza az embereket, így, ha ez a kettő nem sikerülne, egy önfenntartó közösségben is el tudnám magamat képzelni – mindig is érdekelt a fenntarthatóság. Az elmúlt évek szólóestjei elindítottak bennem egy érzést, hogy igen, én ezt tényleg szeretem csinálni, így most tavaszig a zene biztosan meghatározó lesz az életemben.
-Melyik emlékedre, programra emlékszel vissza a legszívesebben a Waldorfban töltött éveidből?
-Nagyon jó emlékeim vannak a gimnáziumi gyakorlatokról – kihangsúlyoznám, hogy az, hogy itt a Waldorfban tele van tűzdelve a gimnázium gyakorlatokkal, szerintem mindenhol nagyon fontos lenne. Ezek pótolhatatlanok, nem is azok miatt, amivel foglalkozunk a gyakorlatokon, hanem az egymásra-utaltság okán. A gyakorlatokon mindenkinek lesz egy szerepe, egy dolga, ott derül ki a diákok számára, hogyan lehet közösségben működni. Bár a szociális gyakorlatokon kisebb csoportokra oszlik az osztály, szerintem az is egy nagyon fontos tapasztalat. Külföldön, 3 hétig boldogulni – az embernek meg kell tanulnia magáról és másokról is gondoskodni, ami nagyon fontos tapasztalatokkal ruházza fel. Sok helyről hiányzik a gyakorlati oktatás, szerintem erről kéne szólnia egy gimnáziumnak. Szép emlékként maradtak meg bennem a dráma-előadások is, bár a színjátszós részüket nem szerettem annyira – hozzászoktam, hogy a színpadon én zenélek és magamat adom, nem pedig eljátszom egy szerepet. Viszont nagyon sokat tud adni az érzékelés és a bizalom szempontjából.
-Tartjátok egyébként a kapcsolatot a volt osztálytársaiddal?
-Igen, de változó, hogy kivel milyen szinten. Van, akivel gyakran találkozunk és beszélünk, míg mással több havonta. Viszont azt érzem – és ez egy nagyon jó érzés -, ha már egy éve nem találkoztam valakivel, esetleg még valami rossz dolog is történt, tudom, hogy odamehetek, és ugyanonnan folytatjuk. Az, hogy számíthatok a másikra, ha szükségem van rá, abszolút jelen van. Úgy érzem, ez a kapcsolat örökre megmarad – amiket mi átéltünk, összekötnek minket.
-Többször is érintettük a szólóesteket. Milyen élményeid fűződnek az eddigi folyamatokhoz?
-Az iskolában még nem olyan régi hagyomány a szólóest, eddig még csak két alkalommal volt, de szerintem egy nagyon jó kezdeményezés. Fontos tudni, hogy mikor a résztvevő diákok bekerülnek a zenekaros próbákra, azt jó néhány zenekari próba előzi meg. Nekem mindkettő évben nagy élmény volt, mert olyan zenészekkel játszhattam együtt, akiknek hatalmas tudása van, ami egyrészt motiváció, másrészt „húznak” is magukkal. Folyamatosan tudsz fejlődni, el tudsz lesni dolgokat. Ezek mind motiváltak, sőt, az első szólóest után már egyszer gondoltam arra, hogy komolyabban tanulok zenét, annyira bennem volt a közös zenélés öröm.
-Akkor, ha jól sejtem, jövőre is találkozhatunk veled a szólóesten…
-Így van. Hamarosan kezdődnek a próbák (azóta pedig már zajlanak is! – a szerk.), én pedig a zenei felvételi miatt biztosan itthon leszek, így teljes erőbedobással igyekszem részt venni benne. Szerintem a szólóest nagyon különleges dolog – például az, hogy akusztikusan játszunk, előirányoz némi egymásra-figyelést – mint a drámáknál -, hogy ne nyomjuk egy egymást. Egy ilyen próbafolyamat persze komoly kihívásokat is rejteget, mivel minden számot akusztikus hangszerekkel kell eljátszani. Mikor összeraktuk egy szám hangszerelését, sokszor aggódtunk azon, vajon tetszeni fog-e annak, aki majd énekelni fogja – bár mi mindig megcsináltuk úgy, hogy az egy minőségi zenei kíséret legyen. A hangszerelés érdemei egyébként nagyrészt Olivért (Nagy Olivér, angol-zenetanár – a szerk.) illetik. Kihívást jelentett az is, hogy természetesen nem képzett énekesekkel van dolgunk, de minden problémát megoldottunk. Nekünk ezek a folyamtok rendre akkora élményt jelentettek, hogy a zenészek között mindig elindult egy tovább-gondolás: hogyan lehetne ezt tovább vinni, még egyszer előadni, felvenni… Remélem, hogy a szólóest résztvevői is hasonlóan jó élményekkel gazdagodtak.
-Végezetül még egy kérdésem lenne: te, személy szerint mondanál a Waldorfról egy olyan családnak vagy gyereknek, aki, vagy nyolcadikosként vagy „külsősként” gondolkodnak azon, hogy az iskolát válasszák?
-Én a legtöbb embernek ajánlom a Waldorfot, de minden ember más, eltérnek a tanulási módszereik. Így, ha valaki például fizikus akar lenni, magolja a képleteket és nagyon határozott továbbtanulási tervei vannak, annak nem feltétlenül ajánlanám, bár biztosan nekik is sokat adna. Szerintem a Waldorf hatással van ez egész családra, így, ha valaki külsősként érkezik egy Waldorfba, de mellette otthon ugyanúgy megy minden, az nem feltétlenül jó. Talán csak azoknak nem ajánlanám az iskolát, akiknél maga a család nincsen kibékülve a Waldorf-pedagógiával. Váltani a Waldorfra nehéz lépés, így megértem, ha valaki nehezen indul el az úton. Azt látva viszont, hogy ez az iskola mennyi mindent tud adni egy diáknak, szerintem nem kérdés, hogy az emberek többségének ez kellene. A mai világban, amikor az emberek, például a közösségi média hatására egyre távolodnak egymástól, a Waldorf megmaradt egy emberközeli, közvetlen iskolának. Biztosan kiemelném azt is, hogy a Waldorfban mi írjuk a tankönyveinket, ami sokkal változatosabbá és érthetőbbé teszi az egészet. Továbbá, aki csak egy kicsit is érdekelnek a művészetek, azoknak is abszolút ajánlom, hiszen amellett, hogy sok különböző dolgot kipróbálhat, egyre fogékonyabb lesz a szép keresésére. Szóval egy átgondolást, egy utánajárást szerintem mindenkinek megér.
-Peti, nagyon köszönöm az interjút!

Görcz Gergely